MIT TUDNAK A NŐK

Sosem szerettem a nőnapot. Soha nem is vártam el, hogy férfitársaim ezen a napon virágot adjanak, és másképp bánjanak velünk, nőkkel. Persze ha a virágadás mégis megtörtént, kedves mosollyal elfogadtam. Az én észjárásom más: szerintem minden nap normálisan kell viselkedni és bánni egymással – ember az emberrel. Nem hiszek a kampányokban. Miért csak egy napig kell szeretni és tisztelni egymást? Ez a blogbejegyzés tehát nem nőnap alkalmából íródott.

A múlt szombati napot az Üzleti Coach Alumni Konferencia a nőknek szentelte. Először Velencei Joli a modellek válságáról beszélt: Moliere „tudós nőiről”, Ibsen Nórájáról, Margaret Thatcherről, Coco Chanelről, mint womanagerről – hogy csak néhányat emeljek ki. Ezt követően mutattam be röviden Mit tudnak a nők? mozgalmunkat. A programot egy kerekasztal beszélgetés zárta, melyen női vezetők vettek részt. A beszélgetés során valamennyien azt fejtegették a kérdések mentén, hogyan oldják meg szerepeik egyeztetését, és milyen kihívásokkal jár ez. Nagyon tetszett, hogy a hölgyek közül senki nem panaszkodott, hanem derűsen, kiegyensúlyozottan, mondhatni bölcsen meséltek életükről. Felvállalták azt, hogy számukra bizony fontos a munka végzésének a lehetősége is, nemcsak a családi tűzhely melegen tartása (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez utóbbi nem munka. De bizony az. Nehéz, fáradtságos és nagyon értékes munka.)

A kronológikus és tematikus összefoglaló helyett inkább elmesélem, milyen megjegyzéseket, kérdéseket kaptunk (az alábbiakat mind férfiaktól), és mit gondolok ezekről.

Kezdem azzal, hogy Joli és én szoknyában voltunk, a beszélgetés résztvevői azonban nem. Mindannyian nadrágot viseltek (nem ismerték egymást, nem beszélték meg előre), és meg is kapták ezért a magukét: „Miért nem vagytok miniszoknyában?” Szerintem ez is egy sztereotípia. Miért kell egy nőnek szoknyában lennie? Én is nagyon szeretek nadrágban lenni, mert kényelmes, de most külön hangsúlyozni akartam a női vonalat. Nagyon csinos és nőies tud lenni valaki nadrágban is. Ha tudnák a férfiak, milyen utálatos egy ruhadarab a harisnyanadrág, jobban megértenék, miért hordunk sokszor nadrágot. 

Előadásom bevezetőjében elmondtam: soha nem éreztem hátránynak azt, hogy nő vagyok sem a magánéletemben, sem pedig a munkám, karrierem során. Továbbá azt is leszögeztem – utalva Mérő László előző nap előadására -, hogy mozgalmunk a kooperációról és nem a versengésről szól. Ezek után nekem szegezték: „Ti versengtek.” Vajon miért mondja valaki, hogy versengünk? Ha azt mondom, azért, mert a versengés férfias virtus, és magukból indulnak ki, akkor ez is sztereotípia lenne.

Aztán elhangzottak a következő kérdések: „Úgy gondoljátok, Ti vagytok a világ legnagyobb kisebbsége?”, valamint „Ugye dühösek vagytok? Megértem, minden okotok megvan rá.” És láttam, hogy mikor mi, nők értetlenül néztünk ezeknek a kérdéseknek a hallatán, nem hitték el, hogy tényleg nem vagyunk dühösek.

Biológiai tény, hogy strukturális különbség van a férfi agy és a női agy között. Talán ez is magyarázatot ad arra, miért látunk szögesen másképp dolgokat. Tény az is, hogy az emberiség történelmének kezdetén a férfi nem feladata a harccal, a küzdelemmel volt kapcsolatos, mi nők pedig a támogatásért, gondoskodásért voltunk felelősek. Talán sok 21. századi választ és hozzáállást ebből kell(ene) levezetnünk. 

Jó, hogy nőnek születtem. Soha senki nem bántott azért, mert nő vagyok. Nincs mit „megtorolnom”. Nem tartom magam feministának. Ennél szelídebben már nem tudok a témával foglalkozni, ahogy teszem. Az üzenet, amit személy szerint át szerettem volna adni: jobbak lennének a vállalatok, ha több nő kerülne vezető pozícióba. Ha jobban működnek a vállalatok, az jó mindenkinek. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy azért kerüljön egy vezető egy adott pozícióba, mert nő. Az alkalmasság számít, nem pedig a nem. 

Nemrég egy cikkben számolt be a Népszabadság arról, hogy milyen viták zajlanak Európában az anyasági járandóságokról, azon belül is a szülés utáni fizetett anyasági szabadságról. A magyar szabályozás sokkal nagyvonalúbb, mint a többi európai országban.

Mégis a cikk szerint a gyermekvállalás után az uniós országok közül a magyar és a cseh nőknek a legkilátástalanabb a munkaerő-piaci helyzetük. A férfi-női szerepek hagyományosak, konzervatívak és bemerevedtek – így foglalhatjuk össze az Európai Bizottság Foglalkoztatási, Szociális és Esélyegyenlőségi Főigazgatóságának a tagállamokról szóló jelentésének Magyarországra vonatkozó részeit.

A statisztikák azt mutatják, rendkívül alacsony a kisgyerekes anyák és a nyugdíj közelében lévő nők foglalkoztatottsága. A jelentés egyik legérdekesebb táblázatáról leolvasható, hogy azoknál a férfiaknál, akiknek 12 év alatti gyerekük van, a gyermek meglétének ténye pozitívan hat a munkaerő-piaci esélyeikre, vagyis növeli a foglalkoztatottságukat. A nőknél a helyzet éppen fordított: minden tagországban rontja esélyeiket, de nem mindegy, mekkora mértékben. E tekintetben (Csehország után) az utolsó helyen kullogunk. A magyar nőknek a gyerekvállalás azt jelenti, sokkal jobban romlanak az elhelyezkedési esélyeik, mint az unióban bárhol. A magyar nők jobban ki vannak téve a munkanélküliségnek vagy a rosszul fizetett munkáknak, mindez pedig a szegénységi kockázatot növeli. 

Hogy mitől ennyire rossz a helyzet nálunk, azt nem tudom, és a cikkből sem derült ki. Viszont a megfigyelésem és a tapasztalataim szerint a GYED-GYES rendszer – nem becsülve le sok pozitívumát – eleve magában hordozza az ugyanarra a munkahelyre, munkába való visszatérés reménytelenségét.

Erről az a jelenség jut eszembe, amit repatriálásnak hívnak a multinacionális cégeknél. Sokszor végignéztem, mennyire nem működik. Arról van szó, hogy a külföldi leányvállalathoz kinevezett, hazáját ideiglenesen elhagyó menedzsert, expat-et (például egy norvég Magyarországon) a megbízatás befejeztével vissza kellene venni a hazájában lévő vállalati egységhez, vagyis repatriálni kellene. De ez bizony sokszor nem ment, mert nem volt neki megfelelő, alkalmas pozíció. Így a kudarcba fulladt repatriálási kísérletek azzal végződtek, hogy az illető elhagyta a céget, miáltal sokszor értékes munkaerőt veszített el a munkáltató.

Ugyanezt látom a nők szülés utáni visszatérésével kapcsolatban. A visszaút nagyon nehéz, és sokaknak nem sikerül. Illetve sokan a baba megszületése után néhány hónappal szaladnak vissza a munkahelyükre, hogy el ne veszítsék állásukat.

Van egy eszköz, ami vezető beosztásban lévő nők esetében megoldást kínál ennek a helyzetnek a megoldására. Ezt úgy hívják: interim menedzsment, azon belül is hiány menedzsment (gap management).

Miről is van szó? Arról, hogy mialatt az alkalmazott, vezető beosztású nő szülési szabadságát tölti, az átmeneti hiányt egy interim menedzser tölti be. A megbízatása határozott időre szól, például 9 hónapra. Ez attól függ, hogy a munkáltató és a szülési szabadságra menő munkavállaló miben állapodnak meg. A megbízatás lejártakor az interim menedzser távozik és a szülési szabadságról visszatérő vezető pedig folytatja munkáját.

Ez a menedzsment eszköz tiszta, világos helyzetet teremt, mely valamennyi érintett számára előnyös. A cég jól jár, hiszen tudja, megbízható vezető beosztású alkalmazottját nem veszíti el, ugyanakkor távozása alatt is magas színvonalon ellátja feladatait az interim menedzser. A gyerekszülésre készülő alkalmazottnak is megnyugvást és biztonságot jelent, hiszen így nyugodt lehet, visszatérésekor lesz állása. Ugyanakkor az egész szervezet, és a beosztottak szempontjából is jó megoldást jelent az interim menedzser igénybevétele, mert így a szakmai és vezetői folyamatosság biztosított.

Jó lenne, ha minél több HR vezető, cégvezető ismerné és alkalmazná az interim menedzsmentet. Sokféle alkalmazási esetei közül most csak egyet emeltem ki, amely sok női vezető helyzetét és döntését tudja/tudná megkönnyíteni a gyermekvállalás időszakában.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tehetséges svéd üzletember. Jan Stenbecknek hívták. Kevés olyan úttörő, folyamatosan innovatív üzleti erő van Európában, mely a Stenbeck által felépített birodalomhoz hasonlítható. A nevéhez fűződik a Tele2 létrehozása, továbbá Jan Stenbeck volt a Vodafone csoport alapítóinak egyike. Aztán néhány év múlva megtörte a svéd közszolgálati televízió monopóliumát. Majd jött a Metro, az ingyenes újság, mely olvasókat és hirdetőket “lop el”, kiadókat rémítve meg az egész világon – immár 19 országban.

De a tündérmese és sikertörténet 2002-ben véget ért, amikor Jan Stenbeck 59 évesen szívinfarktusban meghalt. Ekkor az elemzők azt mondták, hogy személyisége és személyes átlátó képessége nélkül üzleti birodalma az összeomlás kockázatával néz szembe.

Ekkor lépett a színre lánya, Cristina, aki 24 évesen vette át a birodalom irányítását. Cristina ekkor mindössze a Polo Ralph Lauren marketing osztályán eltöltött kétéves munkatapasztalatot mondhatta magáénak. Ez alapján a hatalmas cég kilátásai még sivárabbnak tűntek.

Azonban Cristina Stenbeck rácáfolt az előrejelzésekre, és a vészterhes jóslatok nem váltak valóra semmilyen vonatkozásban sem. Az átmenetet sokkal jobban menedzselte, mint ahogy azt a legtöbben gondolták volna.

Az üzleti bizalom növelése érdekében a fiatal örökös elkezdte a csoport struktúráját egyszerűsíteni.  Kinnevik két holding cégét egybe konszolidálta, a Investment AB Kinnevik-be. A holding része a Metro csoport is.

A Metro most februárban ünnepli 15. születésnapját. Az üzleti modell lényege: ingyenes újság, mely a hirdetésekből tesz szert bevételre. Tömegközlekedési eszközökön hozzáférhető, elsősorban a csúcsidőkben. A “Metro-pillanat” lényege: az utazó emberek elérése a legfrissebb hírekkel ideális és lényegre törő formában.

Cristina így vall édesapjáról a Metro vonatkozásában:„Jan Stenbecket lenyűgözte a média. A Metro vonzó üzleti modellt kínált, amelynek a célzott terjesztés volt az alapja. Az újság globális ambíciókat is ébresztett benne, ezért is döntött a Svédországon kívüli terjeszkedés mellett. Mi mindig is kíváncsiak voltunk az eredeti ötletekre, és nem elsősorban a projekteket támogatjuk, hanem a mögöttük álló tehetséges embereket.”

Cristina Stenbeck, akit a svéd sajtó Cristina királynőnek hív, mindössze 33 évesen nagyon komoly üzleti eredményeket tudhat magáénak. Ő Svédország egyik vezető üzletasszonya.

Mikor az évforduló okán készült interjúban megkérdezték, mi volt a legjobb tanács, amit életében kapott, ezt válaszolta: „Ha jól mennek a dolgaid, akkor is úgy kezeld az embereket, ahogy szeretnéd, hogy téged kezeljenek, amikor majd rosszul megy a sorod.” 

Folytatva az elmélkedést a Womenomics cikken…

Ahogy az előző blog bejegyzésben írtam, Schumpeter (vajon saját név, vagy pedig a híres közgazdász neve után írói álnév?) elég keményen kiosztja az „új feministákat”. Mégpedig azért, mert szerinte felületes és nemkívánatos eredményre vezető érvet vetnek be a nőknek az üzleti életben való előbbre jutásával kapcsolatban. Az érv nem más, minthogy vannak veleszületett különbségek nők és férfiak között.   

E mondat tartalma igaz ugyan önmagában, de általános érvként szerintem se alkalmazható. Egyetértek a cikk azon mondatával, miszerint az embereket egyedi sajátosságaik alapján kell megítélni ahelyett, hogy azt néznénk, hogy mely csoportot képviselik. Valóban ez helyes morálisan és ugyanakkor ez tesz jót az üzletmenetnek.

Schumpeter gondolatmenete ott sántít, hogy ismereteim szerint ezek az általa „befolyásos feministáknak” nevezett hölgyek nem általános érvként használják a biológiai igazságot. Felhívják erre a tényre a figyelmet, de nem azt követelik, hogy emiatt a nők általában kerüljenek vezető pozícióba. Nyilván mindig az egyedi alkalmasság számít. A mi mozgalmunk is ezt vallja: ne azért legyen valaki vezető, mert nő, hanem azért mert alkalmas rá. Ugyanakkor ne legyen hátrány, hogy nő.

Cinikusnak is mondhatnám, amit ezután a szerző közöl velünk, nőkkel: frusztrációnk ellenére (amit egy bekezdéssel korábban jogosnak minősített) a jövő fényesnek látszik. Mitől is látszik fényesnek a jövő? Szerinte attól, hogy az iskolákban és az egyetemekben a nők létszáma meghaladja a férfiakét. No de hát ezzel nem sokra megyünk, ha utána a gazdasági és társadalmi élet vezető pozícióiban nagyságrendileg kevesebb nő „rúg labdába”, mint férfi.

Ezt követően a cikk átvált egy másik síkra: a női munkaerőről ír általában. Tény, hogy a világ fejlettebb felén több nő dolgozik, mint valaha. Ez a helyzet pedig a szerző szerint az elkövetkező évtizedek egyik legnagyobb kihívása lesz.

Egy percig nem gondolom, hogy lebecsülendő ez a kihívás. De a tényt úgyis megfogalmazhatnám: több felnőtt dolgozik, mint valaha és ennek bizony következményei vannak a családok és a gyerekek nevelése szempontjából. Nekem az az érzésem támadt a cikk alapján, hogy a szerző azt sugallja, lám-lám, mi nők vagyunk a hibásak, mert dolgozni akarunk. A következményt illetően azért azt se felejtsük el, hogy egyre több alternatív munkavégzési mód születik. Nemcsak az a paradigma létezik, hogy a munkavégzéshez feltétlenül el kell otthonról menni 8-10 órára.

Az én olvasatomban a női munkaerőt és a nőknek a gazdasági életben betöltött szerepét összemossa a cikk. Azért, mert több nő dolgozik, mint valaha, azért mert az egyetemekről kikerültek nagyobb része nő – attól még messze nincs egyensúly. Hosszú út vezet odáig, amiért sokaknak tennie kell.

A We Can Do It! valóban We Did It! lett ? Kíváncsi vagyok, a magyar nők mit gondolnak erről?

Ui.: Aki nem tudja megszerezni a The Economist cikkének teljes szövegét, és szeretné elolvasni, annak szívesen elküldöm beszkennelve.

Ezzel a címmel írt cikket Schumpeter a The Economist idei első számában. Az angol gazdasági és üzleti hírlap annyira fontosnak tartotta a cikket, hogy a címlapra is ennek a témának a beharangozóját tette: „What happens when women are over half of the workforce.” Vagyis „Mi történik, ha a munkaerő több mint fele nő?” Mindehhez azt az amerikai posztert használták illusztrációnak, amelyet mi is szimbólumként választottuk Mit tudnak a nők? mozgalmunkhoz. Micsoda véletlen! De hát véletlenek nincsenek.

A poszter Rosie the Riveter címmel vált ismertté: kulturális ikon az Egyesült Államokban, azokat a nőket képviselve, akik a második világháborúban hadi üzemekben dolgoztak. Feminista ikonként tekintenek rá. A poszter eredeti We Can Do It! szövege a The Economist címlapján We Did It! felirattá reinkarnálódott – a cikk alapján nem véletlenül. De valóban igaz, hogy a Meg tudjuk csinálni! átalakult volna Megcsináltuk! –ká? Engem a szerző nem győzött meg.

A hosszú, négy oldalas, több statisztikai adatsort is mutató cikk alaposan elemzi a nők munkába állásának fejlődését, lehetőségeit és következményeit. 

A felütést Paul Samuelson közgazdász kijelentése adja, aki állítólag idős korában ezt mondta: „A nők tulajdonképpen férfiak, csak kevesebb pénzzel.” Ez a finoman szólva provokatív mondat sok kerekasztal-beszélgetésnek lehetne a kiindulópontja…

A szerző az általunk többször idézett Avivah Wittenberg-Coxot és Alison Maitlandot befolyásos feministának nevezi. Miközben igazat ad a feministáknak, hogy jogos a frusztrációjuk a nők üzleti életben való előmenetelét illetően, olyan kijelentéseket tesz, miszerint: „a feminista menedzsment elméleti szakemberei veszélyes érvekkel flörtölnek”, továbbá „a nők jobban tennék, ha figyelmen kívül hagynák az új feministák szirén hangjait”.

A cikkről az elmélkedést egy következő blogbejegyzésben folytatom. Addigis a Womenomics  első oldala a The Economist honlapján elolvasható.

Folytatva a tegnapi témát…

Amelia Earhart kis géppel, egyedül vagy egy-két társával repült: mondhatjuk, hogy saját életét kockáztatva tört egyéni dicsőségre. A polgári légi közlekedés fejlődésével a 20. század utolsó harmadára már teljesen tömegessé, hétköznapivá váltak kontinensek között és kontinensen belül repülő nagy utasszállító repülőgépek, melyek vezetése nagy felelősséggel jár.

Vajon milyen szerepet kaptak és kapnak ebben Amelia Earhart „utódai”?

A polgári légiközlekedés első hivatásos női pilótáját, Helen Richeyt 1934-ben alkalmazta az amerikai General Airlines.

Késői utódai, a modern kor pilótanői azonban csak az 1970-es 1980-as évektől tudták áttörni a megszokás korlátait.

Az első női kapitány 1976-ban Emily Warner lett, aki Boeing B-737-es gépen repült. A holland Mariette Braspenning a KLM kötelékében 1984 októberében kezdhette meg a tréningezést egy B-747-es földi szimulátorban, két hónap múlva pedig következhetett az első repülés.

A 32 esztendős amerikai Betsy Carroll már 1984. májusában megtette első útját az Atlanti-óceánon keresztül egy B-747-es pilótafülkéjében, New York és London között. Ezzel megelőzte holland kolléganőjét, s elsőként vezetett csaknem 400 személyes Jumbo Jet óriásgépet.

A svájci központi kormány csak 1986 februárjában hozott határozatot arról, hogy bármelyik lány vagy asszony választhatja a pilóta hivatást (ne feledjük, hogy Svájcban csak 1970-ben kaptak szavazati jogot a nők!). A határozat eredménye az lett, hogy a Luzerni Aero Club pilótaiskolájába 1400 fiatalember mellett, 93 hölgy is jelentkezett. Ebben az időben a világ mind több légitársaságánál repültek már női kapitányok vagy másodpilóták, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban és a Szovjetunióban.

A Lufthansa elnöke 1986-ban jelentette be, hogy náluk is vége a férfiuralomnak a pilótafülkében. Hatezer jelentkező közül választották ki az első két nőt, aki beiratkozhatott a német nemzeti légitársaság pilóta iskolájába.

1987-ben még a hagyományosan konzervatívnak számító British Airways is elhatározta, hogy női pilótákat állít be járatain. Ebben az időben Amerikában már megjelentek az első, csak nőkből álló személyzetek. Ausztráliában például nem kis szenzációt keltett, amikor 1987 szeptemberében leszállt Sydneyben a Continental Airlines DC-10-es óriásgépe, melynek kapitánya, első tisztje és fedélzeti mérnöke egyaránt a gyengébb nemhez tartozott.

Magyarországon sokáig nehezítette a repülni vágyó magyar hölgyek helyzetét egy korábbi, a nők és a fiatalkorúak egészségét védeni hivatott rendelet, mely számukra a tiltott munkahelyek közé sorolta a mezőgazdasági célú és az utasszállító repülőgépek vezetését. 1998-ban sikerült módosítani a korábbi, korlátozó rendeleteket.

Ezt követően kezdhette meg kiképzését a Malévnél Czigány Ildikó sportrepülő. Kilenc évébe telt, de bebizonyította: megállja a helyét utasszállítón. Őt nevezték ki a Malév első női pilótájának, és már többen követték. Előbb Fokker 70-esen Európában, majd Boeing 767-essel kontinensek között szárnyalt. Öt éve ő lett a Malév első és egyetlen női kapitánya. Az egyik vele készült interjúban elárulta, a „mazsoláknak” járó megjegyzéseket ő is megkapta, de nőként elfogadták.

Kíváncsi vagyok: miért ritkaság még mindig a légi közlekedésben a női pilóta és kapitány. Ha jól sejtem, ezeknek a szuper gépeknek a vezetéséhez nem kell erő, hanem inkább rengeteg tudás, és érzék. Talán mi nők nem ambicionáljuk magunkat, hogy ezeket a gépmadarakat vezessük vagy a befogadó közeg elutasító?

Külkereskedőként viszonylag sokat utaztam repülőgépen, de nem emlékszem egyetlenegy esetre sem, amikor női pilótája lett volna a gépnek.  Mindez akkor jutott eszembe, amikor Malcolm Gladwell Kivételesek című könyvét olvastam. A sikerre való kiválasztódás új, már-már provokatív logikáját feltáró könyvből számomra az a rész volt a legmegdöbbentőbb, mely a repülőgép szerencsétlenségeket kulturális okokra vezeti vissza. Akit részletesebben érdekel a téma, ajánlom Gladwell könyvét és Geert Hofstede holland pszichológus kultúra kutatásait.

No de térjünk vissza a női pilótákra.

A repülés történetében az első jelentős női pilóta: Amelia Earhart (1897-1937), aki első nőként kapta meg a Distinguished Flying Cross díjat és egyúttal sok rekordbeállítás fűződik a nevéhez. Az amerikai repülés úttörője és több könyv szerzője  komoly erőpróbát jelentő repülőutakat tett. 1928-ban  részt vett egy expedícióban, melynek során két társával átrepülte az Atlanti-óceánt. Négy évvel később azonban egyedül is megtette a veszélyes utat. Párizsba akart repülni, hogy túlszárnyalja Charles Lindbergh egyéni repülését. Közel 15 órás út után, erős északi széllel, mechanikai problémákkal harcolva, fagyos körülmények között Észak-Írország földjén landolt. A földre szállás szemtanúi megkérdezték tőle: „Messziről repült?” „ Amerikából” – válaszolta Amelia. A helyen most kis múzeum áll, az Amelia Earhart Centre.

1935 januárjában újabb nyaktörő kalandra vállalkozott: Earhart volt az első ember, aki egyedül elrepült Honoluluból (Hawaii) a kaliforniai Oaklandba, pedig tudta, előtte már többen szerencsétlenül jártak. Számára azonban technikai problémáktól mentes, rutin repülés volt. Az  utolsó órákban még relaxálni is tudott, és a New York-i Metropolitan Opera közvetítését hallgatta.

1937-ben már az egész Földet akarta körberepülni Floridától Kaliforniáig – azonban gépe az óceániai szigetvilág felett eltűnt. Addig soha nem látott erőkkel és intenzitással próbálták megtalálni – de siker nélkül. Ma napig vita és több kutatás tárgya, hogy pontosan mi történt vele és gépével.

Amelia saját korában széles körben ismert nemzetközi híresség volt. Függetlensége, állhatatossága, bátorsága, nyomás alatt is megőrzött hidegvére, cél-orientált karrierje, hosszantartó hírnévhez vezetett, melyhez fiatal korában történt eltűnésének körülményei is hozzáadódtak. Az Egyesület Államokban a mai napig népszerű Amelia Earhart feminista ikonná vált. A kor női magazinjaiban rendszeresen publikáló pilóta sikere abban rejlett, hogy nőként a korábban a férfiak uralta területeken is helytállt. Teljesítménye női pilóták egész generációját inspirálta.

 Hoover elnökkel a Fehér Házban 1932-ben

Egy következő blog bejegyzésben folytatom a témát.

Nagy szavak. Mindazonáltal ha Seth Godin mondja ezt, akkor érdemes rá odafigyelni. Jacqueline Novogratz-ról van szó. Ő az, aki a szegénységet teljesen új megközelítéssel vizsgálja. Nemcsak távolról, a gazdag Egyesület Államok kibélelt kényelmes jóléti világából, hanem sok-sok éve tanulmányozza személyesen is az afrikai szegénységet. Missziója: radikálisan megváltoztatni azt, ahogyan a fejlődő világ problémáit megközelítik. Bevezette a “patient capitalism” kifejezést:

 A szegénységhez azonnal hozzákapcsoljuk a segélyeket, a jótékonykodást. Ebben a paradigmában “halat adunk”. Jacqueline Novogratz, aki korábban a Világbank és az UNICEF tanácsadója volt, mást akar. Teljesen új módon gondolkodik a segélyekről. Az ő célja valóban “halászni megtanítani”. A szegények életének javítására üzleti megközelítést javasol. Az általa létrehozott és vezetett Acumen Fund alapítvány ezt valósítja meg a gyakorlatban.

Mi a célja ennek az alapítványnak? Az, hogy vállalkozó szemlélettel oldja meg a globális szegénységet. Kis adag emberbaráti tőke, nagy adag üzleti érzékkel kombinálva olyan vállalatokat tud létrehozni, melyek rengeteg szegényt szolgálnak. Arra ösztönözte és ösztönzi a fejlődő világ vállalkozóit, hogy hozzanak létre olyan intézményeket, melyek szebbé és jobbá teszik az emberek életét.

Az Acumen (mely szó szerint fordításban eszességet, élességet, gyors felfogást jelent) jelenleg több, mint 30 millió USD értékű beruházást menedzsel Afrika déli és keleti részein. Elsősorban az egészségügyre, a vízellátásra, a lakó körülmények javítására és az energia szektorra koncentrálnak.

Íme az alapítvány rövid, de figyelemfelkeltő és lényegretörő filmje a szegénység új megközelítéséről, vagyis az alapítvány lényegéről. Kommunikációs szempontból is érdemes megnézni:

 Figyeljünk fel a film vége felé elhangzó két gondolatra (angolul szépen alliterál):

választás jótékonykodás helyett (choice not charity)

          méltóság függőség helyett (dignity not dependence)           

Ha ebbe belegondolunk, akkor talán kezdjük megérteni Jacqueline Novogratz és az Acument Fund megközelítését.

Vajon mit vezette ide? Milyen hatások érték? The Blue Sweater című önéletrajzi ihletésű könyvéből bizonyára választ kapunk ezekere a kérdésekre. Könyvében bemutatja, hogyan buknak meg sokszor a hagyományos segélyek, és azt is, hogyan változtatja meg milliók életét, hogyan segíthet embereknek önellátóvá válni egy új, emberbaráti beruházási forma, melyet ő “patient capital”-nak nevez. A sok történetet és felejthetetlen karaktert felsorakoztató könyv nem csupán memoár és egyben “segédkönyv” a szegénység lekűzdésére, hanem arra is késztet, hogy újragondoljuk a világ iránt érzett felelősségünket.

Tanulhatunk belőle, tőle mi is itt Magyarországon. Meggyőződésem, hogy sok társadalmi, gazdasági  gondot csak teljesen új, kreatív megközelítéssel lehet megoldani, felszámolni.

 Nemrég megjelent Törzsek című könyvében Seth Godin így ír: „Jacqueline Novograzt megváltoztatta a világot.  Minden nap elmegy dolgozni és jobbá teszi a világot.” 

Ezzel a címmel írt a főváros egyetlen kéményseprőnőjéről a Népszabadság a minap. Völgyesi Tünde elmeséli, hogy újsághirdetésre jelentkezett annak idején, melyben három feltétellel kerestek kéményseprőt: jó fizikum, jó kommunikációs készség és műszaki végzettség. Tünde, aki környezetmérnöki diplomával rendelkezik, mindhárom követelménynek megfelelt. Mindazonáltal döbbenten néztek rá, amikor jelentkezett az álláshirdetésre. Közölték, férfiakat vártak. Felvették. Ebben a férfias szakmában megállta a helyét, és ma már a IX. kerületi kéményseprő-kirendeltség vezetője. Az emberekkel való találkozást tartja munkája legszebb részének.

Kéménytündérről nem lévén kép, egy kéményseprő palánta képével kívánok szerencsét és jó egészséget az új esztendőre e honlap és blog valamennyi Olvasójának. 

A Haszon Magazin 2010. januári száma több listát is közöl. Tudom, sokan nem szeretik ezeket a listákat. Összeállításukat tarthatjuk önkényesnek, szubjektívnek. Lehet rajta bosszankodni, hogy is kerül be ez vagy az abba a bizonyos listába, vagy csóválhatjuk a fejünket, hogy más miért maradt ki belőle. Mindenesetre listák vannak, és többé-kevésbé emlékszünk is rájuk.

A magazin első listája: 25 ember, aki mozgatja az országot. Miért is nem csodálkozom, hogy a 25 felsorolt között mindössze három nőt (Dávid Ibolya, Lendvai Ildikó, Morvai Krisztina) találunk?

Most azonban inkább a második listával foglalkozom, melynek címe: a 25 legfontosabb magyar nő. Egyáltalán mi az, hogy fontos? Kinek? Milyen szempontból? Milyen értékek mentén? Lehetne ezen elmélkedni.

Mindenesetre itt és most a saját szempontom szerint szemezgetek, bevallottan szubjektíven. A népmesék világából jól megtanult hármas szám mellett teszem le a voksomat. Nem állítom, hogy ők a legfontosabbak, csupán azt, hogy ők hárman tesznek valami fontosat, értékeset az én mércém szerint.

Hargitai Lilla jelenleg a Brand Avenue kommunikációs ügynökség kreatív és stratégiai igazgatója, egyúttal a Médiaunió Alapítvány ügyvezető igazgatója. Diplomáit az ELTE magyar, bolgár és szociológia szakán, valamint a CEU politológia szakán szerezte. Számos tanulmány írója és kiadvány társszerzője a társadalmi célú reklám tárgykörében.

Sok mindent lehetne sorolni még Hargitai Lilla szakmai önéletrajza kapcsán. Ami a figyelmemet megragadta, az a Médiaunio Alapítvány tevékenysége, melynek keretében Hargitai Lilla elérte, hogy a magyar média egy része felismerje saját felelősségét a társadalmi folyamtokban, és tudatosan a jó ügyek szolgálatába állítsa befolyását.

A Médiaunió kétszáz magyarországi médiaorgánum által létrehozott alapítvány. Célja, hogy olyan közérdekű, társadalmi célú reklámokat szervezzenek és helyezzenek el a médiában, amelyek érzékelhető és mérhető változást érnek el a magyar társadalomban, s megváltoztatják a közgondolkodást. A Médiaunió semmilyen állami támogatást nem fogad el, mert független szeretne maradni a politikától. A 2010-es kampányuk témája:

„Rajtad is múlik a fogyatékkal élők mindennapjainak megkönnyítése, a hatékony integrálásuk”

Luka Enikő a legfiatalabb magyar borászgeneráció, és egyben a leghagyományosabb borkészítés képviselője. Édesapja váratlan halála után, 2002-ben vette kezébe a soproni birtok, a Luka Pincészet irányítását, azóta sikert sikerre halmoz, elsősorban karakteres, komplex borainak, egyedi stílusának és elbűvölő személyiségének köszönhetően. Többek véleménye szerint borai és személyesen celebrált borkóstolói életre szóló élményt nyújtanak.

Édesapja öröksége folytatásával kapcsolatosan így vall a pincészet honlapján:
”Folytatás nincs, csak egy új fejezet létezik. És elszánt akarat, hogy egy élet munkája ne vesszen el. Honnan kezdjem? Beszéljek arról, hogy milyen nehéz volt? Hogy érdemes-e csinálni? Én csak elindultam egy elágazó, ismeretlen ösvényen, ahol a szívem diktálta az iramot.”

Veiszer Alinda éjszaka látható beszélgetős műsora, a Záróra üdítő színfolt a hazai televíziózásban. Sok díjat kapott már munkájáért, többek között 2007 legjobb női közszereplőjének választotta meg a Nők a Médiában Alapítvány. A sok üres, igénytelen, felszínen vakarászó, bulvár színvonalat véletlenül sem túllépő televíziós műsort készítő között úgy emelkedik ki Veiszer Alinda , mint világítótorony a tengeren.

Hogy miért tartom üdítőnek műsorait? Mert Veiszer Alinda felkészült, ismeri interjúalanyai pályáját, tevékenységét, életútját, továbbá – ami igazán ritka, hogy – meghallgatja beszélgetőtársát, nem sürgeti, nem vág közbe. Tisztelettel, őszinte érdeklődéssel fordul interjúalanyai felé, és mindezek eredményeképpen színvonalas, igényes műsorok születnek.

Hol színházi rendezővel, hol atomfizikussal, hol egyetemi tanárral beszélget érdekesen, izgalmasan. Az alábbiakban részletet nézhetnek meg Feldmár Andrással folytatott beszélgetéséből.

Íme az én önkényes top listám. Lehet vele vitatkozni.